Game from Wide Screen
Image default
PlayStation Tesztek

TESZT: Demon’s Souls

Odaadtunk pár hajszálat és évet az életünkből, de elkészült az egyik legnehezebb tesztünk.

Nagyjából egy évtizede tartják rettegésben a világot a Soulsborne játékok, amely jelző a különc japán fejlesztő cég, a From Software termékeire utal. Mindenki azonnal vágja, hogy ha valami olyan nehéz mint a Dark Souls trilógia, akkor nincs mese, fel kell kötni a gatyát. A hasonlat tehát stílust teremtett, manapság már szinte minden játékost szivató játékot ebbe a kategóriába divat sorolni.

Csakhogy az egész őrület nem is a Dark Soulsszal kezdődött, hanem a Demon’s Soulsszal 2009-ben PS3-on (a teljes kronológiáért vissza kellene nyúlnunk a PS1-es időkbe – innentől aktív a From Software – a King’s Field sorozatig, de fogjuk most rövidre inkább). Itt indult el tehát a dolog, de mégis a két évvel későbbi spirituális utód vált igazán ismertté, mondhatni legendássá, hogy aztán két további folytatást is megéljen. Azóta persze kaptunk már a fejlesztőktől egy Bloodborne-t és egy Sekirot is (amelyek attól függetlenül hogy nincs “Souls” a címükben méltán a család tagjai), továbbá egy egész világ várja lélegzetvisszafojtva az Elden Ringet, melynek egyik írója az a George R. R. Martin, akinek a Trónok harcát köszönhetjük.

Hogy egész pontosan kinek pattant ki a fejéből, hogy az egész őrületet indító játékot fel kellene újítani, azt megmondom őszintén nem tudom. Egyrészről nagy volt a rajongói nyomás is, a Sonynak is szüksége volt egy új ütős címre, mindenesetre az igazán nagy koponya volt, aki kitalálta, hogy a munkát a Bluepoint Gamesnek kell adni, lévén az eredeti fejlesztőknek más dolga van. A Sony közeli stúdió minőségi portjairól, remastereiről, remake-jeiről híres – kaptunk már tőlük ránc felvarrott God of War-okat, Metal Gear Solid HD Collectiont, Uncharted: The Nathan Drake Collectiont, a Shadow of the Colossusszal pedig annyira jó a kapcsolatuk, hogy kétszer is újradolgozták (másodjára alapjaitól).

Nyáron, a PlayStation 5 nagy leleplezésekor robbant a bomba, hogy készül ez a feldolgozás, sőt a Demon’s Souls nyitócím lesz az új konzolon. Megmondom őszintén, én soha nem voltam a Souls játékok rajongója, sőt meglehetősen kaján vigyorral figyeltem a játékosok tömegeit, hogy ugyan miért képesek magukat halálra szivatni egy játék által – egyszerűen nem értettem a dolgot. A trailert megnézve azonban valami engem is elkapott. ‘De hisz ennek eszméletlenül jó a grafikája” – gondoltam – “nem úgy mint a From Software címeknek általában” (ezért mit kapok…). A dolog csak tovább mélyült a szeptemberben megérkezett első játékmenettel, mely majd lemászott a képernyőről annyira tetszetős volt, de még ekkor is csak azt gondoltam, hogy maximum kipróbálni fogom, azt nem sejtettem hogy az én lelkem is elkárhozott.

Aztán úgy alakult, hogy a játék nálam landolt tesztelésre, ahogy a többi PS5 cím is, de ekkorra már egyáltalán nem bántam, megmondom őszintén kíváncsi lettem rá. Így jó pár belerakott óra után sem mondhatnám, hogy megbántam a dolgot, noha kettőnk viszonya nem mondható épp felhőtlennek. A játék ugyanis hírnevéhez hűen baromi nehéz. S amikor azt mondom hogy nehéz, akkor mindenki szorozza be a fejében megjelenő képet nyugodtan legalább hárommal, de lehet inkább öttel. A Crash Bandicoot 4 ehhez képest délutáni tea party kiscserkészeknek, pedig annál is volt jó pár hajmeresztő pillanat. Persze tudom jól, hogy a tapasztalt Souls veteránok most csak mosolyognak a nem létező bajszuk alatt és csak annyit morognak, mint James Franco a Buster Scruggs balladájában az akasztós jelenetnél: “Első alkalom?”. De ne is szaporítsuk a szót, vágjunk bele hogyan látja egy friss hús a legendás zsáner nyitó játékát, amelyet tíz esztendő távlatából kaptunk kézhez felújított formában.

Bármennyire is fura, de nem a sztori áll a kaland középpontjában. Ami nem azt jelenti, hogy ne lenne, nagyon is alapos és kidolgozott világba csöppenünk, de nem fogunk egy klasszikus értelemben vett történetmesélést kapni átvezetőkkel és a többivel. Utunk során találkozunk majd szereplőkkel, akiktől hallunk ezt-azt, de teljesen rajtunk múlik, hogy ezekben az információkban mennyire merülünk el. Annyit azért érdemes tudni, hogy Boletaria királyságában járunk, ahol a mágiák kissé felelőtlen túlhasználásával felélesztenek egy túlvilági entitást, a The Old One-t, aki már egyszer leigázta ezt a világot és démoni teremtményekkel árasztotta el. A történelem tehát ismétli önmagát, ezúttal azonban számtalan kalandor próbálja visszájára fordítani a dolgot, ezek egyike leszünk mi, vagyis az a karakter, akit létrehozunk (ezzel indul ugyanis a játék).

Az hogy milyen lesz a hősünk, nagyban befolyásolja majd a harcmodorunkat is. Rendkívül sokat számítanak a különféle kiegészítők is, ugyanis ha masszívabb páncélt és fegyvereket favorizálnunk, akkor azok több súlyt is fognak jelenteni. Mindez abból a szempontból érdekes, hogy minden általunk cipelt dolog, a gyógyfüvekig bezárólag, beleszámít az össz teherbe. Így amikor elfogy a helyünk (vagyis elérjük a limitet), akkor választás elé kerülünk. Eldobhatjuk a felesleges cuccainkat, vagy elküldhetjük egy raktárba, amelyhez majd egy központi helyre visszatérve férünk hozzá. Fegyvereket nagyon nincs értelme spájzolni, eladni ugyanis nem tudjuk őket, szóval ha valamiből már sok van és/vagy gyenge, érdemesebb eldobni.

A kaland rögtön azzal indul, hogy elhalálozunk. Azonban ebben a világban ez nem jelenti a játék végét (habár minél többször történik meg, annál keményebb lesz a játék), ebben a túlvilági formában létezhetünk tovább és csökkentett HP-vel kalandozhatunk szerte az öt nagy régióban, amely a játék színteréül szolgál. Ha legyőzünk egy főellenfelet, akkor lehetőségünk lesz az élők soraiba visszatérni és úgy folytatni. Azonban itt persze mindennek ára van, ennek is. Ha ugyanis így folytatjuk, akkor lép életbe igazán a játék fura multiplayer része, ugyanis lerohanhatnak minket más játékosok (akik nem biztos hogy éppen jó szándékkal fognak segíteni, hanem épp ellenkezőleg, megkeserítik az életünket). Más nyomai is vannak a pályákon a korábbi próbálkozóknak. Találhatunk üzeneteket tőlük, amelyek segítenek (vagy inkább félrevezetnek), sőt mi is hagyhatunk (példa: “a sarkon túl egy ellenfél vár” vagy “használj tüzet”). Ugyanakkor a vérfoltokra kattintva megnézhetjük egy-egy korábbi játékos haláltusáját (ezekből nyilván szintén arra lehet következtetni, hogy egy húzósabb részhez, esetleg csapdához érkeztünk).

Amire azonban a hozzám hasonló amatőrök elsőként rácsodálkoznak majd az az, hogy nincs hagyományos értelemben vett mentési rendszer, vagy checkpointok. Vagy ha vannak is, meglehetősen ritkán adagolja őket a játék, gyakorlatilag a főellenfelek legyőzése után kapunk ilyen pontokat. Ha időközben meghalunk, akkor kezdhetjük elölről az adott szakaszt és az időközben összeharácsolt dolgainkat is elveszítjük. Ha azonban ügyesek vagyunk és másodjára is eljutunk ugyanaddig a pontig, akkor az utoljára elveszített dolgokat visszanyerhetjük. Így például azokat a szellemeket is, akiket a legyőzött ellenfelekből nyertünk ki, és amelyekért cserébe vásárolhatunk mindenfélét (jobb felszerelést, utánpótlást fegyverekhez, gyógyításhoz, stb.). Menet közben is találkozunk majd árusokkal, de a Nexusba (központi helyre) való visszatéréskor is ezek fejében javíttathatjuk a cuccainkat.

A játékmenetről nem is mondanék hirtelen többet, az alapokat azt hiszem átvettük. Annyi bizonyos, hogy egy teljesen más felfogás kell a Demon’s Soulshoz, mint más játékokhoz. Elsőre úgy tűnhet, hogy “dehogy akarom én ezt bottal sem megpiszkálni, van jobb dolgom” – később azonban változhat a véleményünk, mert igen hamar addiktívvá tesz a játék a nehézsége ellenére (vagyis pontosan azért). Frusztrálhatja ugyanis a játékost, hogy sokadszor hal meg ugyanott, vagy ami még rosszabb: egy ártatlan helyzetben. Ugyanis itt nincs olyan, hogy könnyebb rész – kegyetlenül büntetik a készítők, ha valaki elbambul, végig 100%-osan oda kell figyelni, ha tovább akarunk jutni. Egyedül a nagyobb rutin segíthet, de az sem csodaszer, pusztán tapasztalat.

A végére essen szó a felújításról magáról, hiszen ez a rész legalább annyira izgalmas, mint a gameplay. Sokan kérdezték eddig tőlem, hogy mi tetszett legjobban eddig PS5-ön, hol éreztem magát a nextgen élményt. Erre két dolgot szoktam említeni. Az egyik az Astro’s Playroom, mert zseniálisan mutatja be a Dual Sense lehetőségeit, a másik pedig a Demon’s Souls látványvilága. A grafika ugyanis valóban magával ragadó, elképesztő dolgot vittek véghez a Blupoint Games szakemberei és a játékra pillantva valóban elhisszük, hogy mindezt PS4-en nem lehetne már megjeleníteni. Ehhez a mostanára már szokásosnak mondható két felállás közüli választás lehetőségét adták a kezünkbe: játszhatunk cinematic módban valódi 4K mellett 30 FPS-sel, vagy a “szokásos” performance opciót bepipálva 60 FPS képfrissítés mellett, némileg rosszabb felbontásban (1440p felskálázva).

A kontroller itt is támogatja az új, extra tulajdonságokat, mint a haptic feedback és az adaptív ravaszok, csakúgy mint a másik említett PS5-ös etalon játék. Azonban itt kevésbé sikerült rámenni a dologra, s hiába érezzük ezeket az új vívmányokat, inkább csak kiegészítik az egyéb élményt, sem mint hogy alakítják azt mint az Astronál. A 3D audiot szintén meg kell említeni és nem csak mint kötelező marketing kelléket. Főleg a kezdő játékosok fognak ugyanis olyan módon lépésben közlekedni, ahogyan én is, és ehhez mérhetetlenül nagy segítség lesz, hogy valóban térben el tudjuk helyezni, hogy egy-egy hörgés merről jön, vagy van még morgás a közelben, vagy az utolsó rám ugró farkast is letudtam.

VÉGSZÓ

Nehéz dolog a Demon’s Souls értékelése, bármennyire is sablonosan hangzik. A játék ugyanis gyönyörű, látványban talán még a Spider-Mant is lepipálja, a játékmenet pedig kihívásokkal teli és abszolút magába szippant. Viszont a brutális nehézség, valamint a játékmenet részleteinek meglehetősen visszafogott tálalása, vagy ha úgy tetszik az információk csepegtetése könnyen eltántorít majd sokakat (a gyengébb idegzetűekről ne is beszéljünk, akik hajlamosak a kontrolleren, vagy a TV-n kitölteni a dühüket). Szóval én is csak félszegen mondom, hogy ezt mindenkinek látnia kell, mert a mindenkibe valójában nem az összes játékos értendő. Hogy ki melyik táborba tartozik, azt döntse el saját maga, viszont aki úgy dönt hogy belevág, akkor alaposan készüljön fel mindenre, mert ez itt nem csak egy promó szöveg: a Demon’s Souls egy nagyon nehéz fejezete lesz a karrierednek.

Még több a témában...

Mától megérkezik a horror következő generációja a Resident Evil Village személéyben

Héja Szabolcs

Bemutatkozott a Back 4 Blood kártyarendszere

Héja Szabolcs

Lehet hinni az Activision közleményének?

Héja Szabolcs